Apagyi Football Ultras

 A májusfa-állításról.

 

Legénykoromban, de valószínűleg már a régebbi időkben is a fiatalok a május kezdetét egy nagyon szép szokással ünnepelték meg.Április utolsó éjjelén a fiatalemberek éjjelizene kíséretében májusfát helyeztek el a kedvesük kapujában. Ez úgy történt, hogy néhány fiú, vagy egy baráti társaság összeállt, megfogadtak egy zenészt, és az előzőleg beszerzett virágzó, zöldellő faágakkal (ez lehetett a májusfának nevezett fa ága, vagy bármilyen szép faág), vagy egész fákkal éjfél után sorra járták mindenik fiú kedvesének házát. A kapura vagy az udvaron egy alkalmas helyre odarögzítették a szerelmes fiatalember által hozott faágat, szalagokkal feldíszített fát, majd a zenész elkezdte húzni. Az egyik legkedveltebb nóta ez alkalomra az volt, hogy „Szeretnék május éjszakán letépni minden orgonát…". A legények addig vártak, míg a lányos házban a behúzott függöny mögött meg nem gyúlt egy szál gyufa. A lány természetesen már várta az éjjelizenét, s az előzetesen kikészített gyufával nagy köröket leírva a levegőben jelezte, hogy tudomásul veszi és köszöni a figyelmességet. Ha a fiatalok között már komolyabb volt a kapcsolat, a szülők behívták pár percre a szerenádot adókat és itallal, süteménnyel kínálták őket.Persze egyfajta versengés is volt a fiatalok között e szokással kapcsolatban. Az a fiatalember volt a legkiemelkedőbb, aki a legnagyobb májusfát állította, s akinek leghosszabb ideig húzta a cigány. A lányok is szívesen dicsekedtek a néha bizony nehezen eltakarítható óriási májusfával. Ha a lányok közül valakit meg akartak büntetni valamilyen rajtuk esett sérelem miatt, kivágott tüskés vadrózsabokrot tűztek a kapujára.Nős férfiak köreiben is szokás volt éjjelizene adásával kifejezni párjuk iránti ragaszkodásukat ezen az éjszakán, de náluk a májusfa-állítás elmaradt.Nagyon szép és gyengéd hagyomány volt ez, mely által a fiúk újra és újra szerelmet vallottak kedvesüknek. Akkoriban mások voltak a fiatalok, a lányok nőkhöz méltóan tudtak viselkedni, a fiatalemberek pedig sokkal jobban tisztelték a lányokat, mint manapság, és május éjszakáján elegánsan, úriember módjára mutatták ki érzelmeiket. Aki nem akart kihívóan viselkedni, kedvesének egy cserép illatos fehér violát tett az ablakába.

Forrás: erdely.ma

"A Pilvax kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a "Nemzeti-dal" -t. Mindkettőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövú "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt. Landerer nyomdájához mentünk, amely a legközelebb volt hozzánk, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott. A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot. Óriási lelkesedés tört ki!... - Budára! Budára! Nyitassuk meg Táncsics börtönét! Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben."

(Részlet Petőfi Sándor naplójából)

Mátyás király állította ki az első magyar huszárcsapatot, amely később Európa-szerte népszerű és hatékony fegyvernemmé vált. Magyar huszárok foglalták el Berlint a XVIII. században, Franciaországban pedig máig a haderő elitegységei közé tartoznak a bercsényi huszárok. A második világháborúban valósággal elsöpörte a szovjet állásokat az utolsó magyar huszárroham – „megszólal” a szemtanú is.

A huszárság gyökereit a Balkánon kell keresni, de világhírű fegyvernemmé Magyarországon vált: eredetileg ugyanis a török által szétvert balkáni fejedelemségekből a magyar határra szorult martalócok voltak. Hogy mégis hasznukat vegyék, gyakran bevonták őket a török ellen induló hadakba, ahol harcmodorukat eredményesen alkalmazták a török portyák ellen. Akik azonban nem tagozódtak be a magyar seregbe, kíméletlenül üldözték – mondta el a FigyelőNetnek Kedves Gyula alezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Könyvtár igazgatóhelyettese.
Mozgékonyságukban az erejük
Mátyás király szervezte meg az első magyar huszáralakulatokat, eleinte még csak portyázásra alkalmas könnyűlovasságként. Komolyabb tényezővé akkor vált, amikor Mátyás uralkodásának második felében teljesen betagozódott a hadseregbe: sisakot, vértet, nehézfegyverzetet viselő könnyűlovasság vált belőle. A páncél ellenére a huszárság ekkor is megmaradt könnyűlovas egységnek, mert a nyugat-európai nehézlovasokkal összehasonlítva még mindig mozgékony, gyorsan reagáló fegyvernemet alkottak.
A magyar huszár „karrierje” a lőfegyverek elterjedésével kezdődött. A XVII. századtól kezdve a hadjáratok könnyen kiszámíthatóak voltak: gyors tüzelés, lassú hadműveletek jellemezték a kort, ahol óriási tömegek mozogtak csigalassúsággal. Gondot okozott a sereg ellátása. Hatalmas raktárbázisokat hoztak létre, de a rossz utakon az élelem, az utánpótlás nem tudott lépést tartani a haddal, a raktárakat ugyanakkor nem hagyhatták őrizetlenül, és az utánpótlási vonalak sem nyúlhattak több száz kilométerre.
Szívósságuk miatt váltak nélkülözhetetlenné
Az ütközeteket a tűzerő és a talpig vasba öltöztetett nehézlovasság döntötte el. A durva, csontos csatalovak az elsöprőerejű döntő rohamra kiválóan alkalmasak voltak, de nagy menetteljesítményre már nem voltak képesek. Ekkor értékelődött fel a huszárok szerepe, akik addigra levetették könnyű vértjeiket, hiszen a lőfegyverek ellen védelmet már nem nyújtottak. Ló és lovas is a hosszú menettávhoz, a nélkülözéshez szokott és alkalmazkodott, igénytelenségük kiválóan alkalmassá tette őket a portyákra, lesvetésre, az ellenség utánpótlási vonalainak támadására.
Volt egy emberi tényező is, ami igen keresetté tette a kiszámíthatatlan, kisebb csoportokban is döntésképes, portyázó lovasokat. A magyar huszárok a törökellenes harcokban hozzászoktak, hogy ott ártsanak az ellenségnek, ahol és ahogy tudnak: vadak voltak és kegyetlenek, nem ismertek irgalmat a pogánnyal, Isten ellenségével szemben. Nem voltak a központi ellátmányhoz kötve, mert vagy koplaltak akár napokig, vagy elvették amire szükségük volt a környék lakosságától.
Huszárok a francia elitegységben
Egy idő után egész Európában elterjedt ez a fajta könnyűlovasság. Bár háborút nyerni a huszársággal nem lehetett, de eleve vesztes helyzetből indult az, akinek nem volt: olyan eredményesen támadták, zavarták, pusztították az ellenség utánpótlását, hogy sokszor döntő ütközet nélkül is kivívták a győzelmet – fogalmaz az alezredes. A XVIII. századtól – magyar mintára – Nyugat-Európa legtöbb országa megszervezte a maga huszárságát. Franciaországban például Bercsényi Lászlónak, a „mi Bercsényi Miklósunk” fiának jutott ez a feladat az 1700-as évek első felében. A francia haderő legmodernebb haditechnikát használó egyik elitalakulatát a mai napig bercsényi huszároknak nevezik.
Miért éppen a magyar könnyűlovasság terjedt el a világban, amikor hasonló harcmodort alkalmaztak például a török szpáhik, az orosz kozákok – teszi fel a kérdést a szakértő. „Minta” ugyan lett volna bőven, csakhogy a keleti könnyűlovasok megőrizték „rablójellegüket”, képtelenség lett volna őket a reguláris hadseregekbe bevonni. A magyar huszárság viszont a több mint egy évszázados fejlődésnek köszönhetően úgy tudott együttműködni a hivatásos haderővel, hogy közben megőrizte szilajságát, gyors döntéshozó képességét és önállóságát.
Megsarcolták Berlint
Érdemes megemlíteni egy huszáros rohamot a történelemből, ami jól példázza e fegyvernem lényegét. A hétéves háború a XVIII. század közepén lángba borította Európát, a sokak által rettegett porosz hadsereg is mozgásba lendült. Miközben a hadak lomha mozgással „egymást keresték”, Hadik András 1758-ban mintegy kétezer magyar huszárral, körülbelül ennyi gyalogossal és néhány ágyúval egy „huszáros vágással” megszállta Berlint, a porosz fővárost. Stratégiai megszállásra természetesen nem is gondolhatott, de észrevette a lehetőséget, és lecsapott rá: erre is képesek vagyunk – üzente tettével az ellenségnek.
Néhány napot maradtak a magyarok Berlinben, ahol jó keresztény módjára nem is gondoltak a fosztogatásra, beérték némi sarccal, és a dicsőséggel. Hadik hadművelete világítja meg igazán a korabeli huszárság értékét, váratlan húzásával romba döntötte az ellenség stratégiáját, demoralizálta, elbizonytalanította. Ez a harcmodor magyarázza, hogy a huszárság a magyar vitézség szimbólumává vált. Míg a gyalogos katona parancsra menetel, harcol, majd ismét menetel, addig a lovasé a dicsőség: elsőnek csap az ellenségre, ő szerzi meg a zászlót, nemcsak megteheti, de rá van kényszerítve, hogy önállóan hozzon döntéseket.
Az utolsó roham
Az utolsó dokumentálható huszárrohamot 1941. augusztus 16-án Nyikolajevnél vezényelte Mikecz Kálmán. A huszárcsapat erősítésként érkezett, az orosz állásokat kellett áttörniük a német katonák előtt, akik – saját bevallásuk szerint – hiába próbálták áttörni az orosz vonalakat. A karddal és géppisztollyal felszerelt lovasok egyetlen rohammal áttörték a frontot. Az elképedt szemtanúk beszámolói alapján úgy kerültek be a történelembe, mint akik karddal futamították meg a szovjet hadsereget.
A szemtanú beszámolója az utolsó huszárrohamról
„…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk! Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez.
Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtatott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen....”
A szemtanú Erich Kern, német tiszt 1948-ban írta meg visszaemlékezését.


Forrás: fn.hu

Budapest védőinek tette minden értelmes emberhez szól.
1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek!

A 150000 orosz katona által bekeritett Budapestről 1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.
A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.

55 éve, hogy elhunyt a Kormányzó!
Áldott jó ember volt! Isten nyugtassa!

vitéz nagybányai Horthy Miklós

(Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.)   Ferenc József szárnysegédje, altengernagy, politikus, a két világháború között a Magyar Királyság kormányzója. Tevékenységéhez kötődnek többek között az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának adriai sikerei, a Tanácsköztársaság ellen meginduló ellenforradalom, az 1920-as és 1930-as évek konszolidációja, Magyarország távolságtartó közeledése a Tengelyhatalmak felé és ennek gyümölcseként a részleges revízió, valamint Magyarország belépése a II. világháborúba a Harmadik Birodalom oldalán.Kormányzósága alatt politikai ellenfelei, a szélsőjobboldal erői és a náci Németország nyomására hozták meg a zsidótörvényeket, valamint Magyarország német megszállása után deportáltak több mint 400 000 vidéki zsidót. A ránehezedő diplomáciai nyomás, a romló hadihelyzet és a német megszállókat kiszolgáló Sztójay-kormány működésével kapcsolatos egyre hevesebb ellenérzései hatására végül 1944 júliusában leállíttatta a további deportálásokat (többek között a budapesti gettó kiürítését, s így a fővárosi zsidó közösség zöme megmenekült az elhurcolástól). Valamint szintén a kormányzósága időszakának magyar politikai közélete tette lehetővé, hogy Európa más országaiban a már üldözött menekültek hazánkat válasszák célországuknak, például a lengyelek, valamint a lengyel, szlovák és osztrák zsidók. A zsidók az 1944-ben bekövetkező német megszállásig, az erős német nyomás ellenére biztonságban voltak Magyarországon. Horthy megpróbálta kivonni Magyarországot a világháborúból, de miután kiugrási kísérlete nem sikerült, arra kényszerült, hogy átadja a hatalmat Szálasi Ferencnek. Ezután először német, majd a háborút követően amerikai fogságba került. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki. A háború utáni éveit portugáliai emigrációban töltötte egészen 1957-ben bekövetkezett haláláig. Hamvait 1993-ban Kenderesen újratemették.

„Horthy és a magyar katonák akciója volt a Hitler által megszállt Európában az egyetlen eset, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. Ilyesmit képtelenségnek tartottam; azt hittem, téves jelentésről van szó, vagy álmodom - de nehány héttel később Lakatos Géza kitiltott engem Magyarországról. ”
(Adolf Eichman náci vezető vallomása, miután Argentinában elfogták és Jeruzsálemben bíróság elé hurcolták).

„ Vallom, hogy Horhy Miklós volt az utolsó lovaguralkodó. Vallom, mert kortársa voltam- legalábbis egy ideig- és mint tanú én is belekerültem abba a kavarodásba, forgószélbe, amelyik a XX. században végigsepert a világon, és Európában annyi tragédiát okozott. Nem véletlen, hogy Horthy Miklós ez a korszak tette naggyá, és egy idő elteltével a világtörténelemben is jelentős szerepet fognak neki tulajdonítani. Úgyis, mint a nemes értelemben vett lovagnak. Akinek a lovagiasságát nem én említem meg először. Nem is barátai, hanem az ellenfelei.Akikkel farkasszemet nézve - nem eggyel véres csatákban is- harcolt. S akik nem akárkik voltak.Aligha lehet csodálkozni azon, hogy sok volt az ellensége is.
Nem egy annak a korszaknak a képviselője, amely az emberiség történelmében talán a legmélyebbre süllyedt. De gyűlölet tárgya lett azért is, mert magyar volt, azt a magyarságot képviselte, amelyik a XX. században kifosztásra ítéltetett.
Horthy Miklós rendkívüli idők szülötte.Ebben az időben emelkedett az Osztrák-Magyar Monarchia a nagyvilág 4. vagy 5. nagyhatalmává, Magyarország pedig az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb központi részévé. Ennek a birodalomnak az utolsó harcában vett részt, mégpedig az ellenségek által is elismerten példamutató hősként. Látnia kellett az évszázadokon át uralkodó Habsburg dinasztia bukását, Magyarország háborúvesztését az első világháborúban úgy, hogy cspatai mélyen az ellenség területén tartózkodtak a háború végső szakaszában. Szégyenkeznie kellett, hogy az ország bukását, bukásának nagyságát megnövelte a fegyverek eldobását igénylő forradalom. S amikor már a háború végén valóban csak tanú volt, a nemzet színre hívta, és az öt részre darabolt ország megmaradt csonkját több, mint két évtizedig vezette. Úgy, hogy a csonka maradékból virágzó, életerős ország lett, a környező, a semmiből felemelkedő, minket le nem győző, Magyarország testéből meggazdagodott államok a csőd szélére jutottak. A felemelkedés végső szakaszában újra lesújtott a balsors, élete utolsó szakaszában a száműzetés kenyerét ette.”A háború tragikus végjátékának előestéjén Horthy „ a békekötés érdekében Angliához fordul. A korábbi sikertelen közeledések ellenére. Anglia s Szovjetunióhoz utasítja.
Még nagyobb áldozatot hoz. Ő, aki következetesen harcolt a kommunizmus ellen, Sztálinhoz fordul. Eredményt nem ér el. Sztálin is részt akar Magyarország területéből. Ellenségként akar az országba behatolni.
A mondottaktól függetlenül, bármennyire hihetetlen, az irgalmatlan, kegyetlen diktátor is meghajolt az ellensége, Horthy Miklós előtt, habár nem úgy szövegezte meg, hogy ezt Horthy lovagiassága váltotta ki belőle. Ugyanis, amikor Rákosi - aki az életét a kormányzónak köszönhette - Horthy Miklósnak a bíróság elé való állítását követelte, Sztálin kijelentette: azt már nem! És talán ez volt a legnagyobb elismerés, amelyet a kormányzó kaphatott.”


(Forrás:Abcúg.hu
Dr. Bernáth Zoltán: HORTHY MIKLÓS Egy lovaguralkodó és népe)

A doni áttörés évfordulójára emlékezve

A 2. magyar hadsereg keleti frontra szállítása 1942. áprilisában vette kezdetét. A hadsereg vezetője vitéz Jány Gusztáv m. kir. titkos tanácsos vezérezredes volt és egysége három hadtestből állt. Elsőnek a III. hadtest alakulatait, április 12-én indították, súlyos harcokban július 10-én érkeztek meg a Don folyó közelébe, a IV. és VII. hadtesteket is fokozatosan irányították ki a harctérre. A hadsereg teljes kiszállítása 1942. július 27-én fejeződik be. A magyar egységek megérkezésük után fokozatosan felváltották az addig harcoló német csapatokat. A Don keleti oldalára visszaszorított orosz csapatok ekkorra egy végleges védelmi vonalat építettek ki úgy, hogy az alkalmassá vált egy későbbi ellentámadásra. Három hídfőt is kialakítottak a front magyar védelmi szakaszán: Uriv, Korotoljak és Scsucsjénél. A hídfő felszámolására a magyar és a német egységek nagy erőfeszítéseket tettek. A felszámoló hadműveletek azonban csak kezdeti sikereket hoztak, mint később kiderült, kudarccal végződtek. A hídfőcsatákban résztvevő magyar alakulatok 30.000 főt vesztettek és súlyos anyagi károkat szenvedtek.
A sikertelen hídfőcsaták után a katonai vezetés szinte lehetetlen feladat elé állította a 2. magyar hadsereget azzal, hogy a Don partján 208 km hosszan a folyóvédelmi feladatokat magára vállalta. A feladat ellátását negatívan befolyásolták a következők:-- létszámban kevésnek vizonyult az egység ilyen hosszú frontszakasz védelmére,-- a csapategységek váltás nélkül teljesítették feladataikat, tartalékaik a hídfőharcokban kimerültek,-- fegyverzetük elavult volt, jószerével az I. világháborúban lehettek volna korszerűek,-- a csapatok ellátása sokszor megoldhatatlan nehézségekbe ütközött (téli ruházat, élelem, hadianyag) és ezt tetézte a mínusz 25-30 fokos hideg,
-- egyre súlyosbodott az a katonák közötti hangulat, hogy nem látták célját, értelmét a háborúban való részvételnek és egyre jobban késett a megígért leváltásuk.
A fentiek együttes érvényesülése mellett következett be 1943. január 12-e, amikor 9 óra 45 perckor igen heves aknavető és tüzérségi előkészítés után megindult az urivi hídfőből háromszoros túlerejű orosz csapattámadás. A váratlan erős támadás kivetette a magyar egységeket állásaikból és a támadók igen jelentős teret nyertek. Több alakulatot, egységet a bekerítés veszélye fenyegette. Január 13-én és 14-én az orosz csapatok a korotoljaki és a scsucsjei hídfőből 3 km szélességben újabb támadást intéztek nagyerejű tüzérségi és harckocsi előkészítés után. Ez az akció lehetővé tette az orosz csapatok számára, hogy kialakuljon egy átkaroló hadműveletű állapot.Az áttörési csaták szörnyű poklában 2000 km távolságban hazájától több tízezer magyar hunyt el, vagy lett hadifogoly. Ezekre a hősi halottakra emlékezünk, a hadtörténészek által megállapított 141.971 fős veszteségre.Emlékezzünk dr. Zempléni Miklós a 2. magyar hadsereg egykori honvédorvosának: A boldog szunnyadókhoz c. versének részletével.

Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, melyértetek pereg.Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák,Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó, S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó.

(Forrás: http://www.magyargardakisalfold.gportal.hu)

Boldog Újévet a Történelmi Magyarország Minden Magyarjának!

Adjon az Isten szebb jövőt!

Békés Karácsonyt a Történelmi Magyarország Minden Magyarjának!

Adjon az Isten szebb jövőt!

1956. november. 04. 04, óra 15, perckor elindul a grom(mennydörgés) hadművelet, aminek célja a Magyar szabadságharc leverése. A szovjet és román határon idegen katonák és tankok ezrei özönlöttek hazánk földjére. A várt nyugati segítség nem érkezett meg és hatalmas túlerővel nem bírtak a szabadságharcosok. Elbukott a forradalmunk. A bukás után elkezdődött a véres leszámolás 229 forradalmárt végeztek ki és ezreket zártak évekre börtönbe. A nyugati határon Magyarok százezrei menekültek a kommunista terror elől. Meg kezdődött a 34 évig tartó szovjet megszállás.

Hajtsunk fejet a hősök előtt, akik 55 éve harcba szálltak a Magyar Szabadságért, különösen azok előtt akik az életüket adták érte a harcokban, vagy később a megtorlás áldozataivá váltak!

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. nemzeti ünnep Magyarországon.

(Forrás:hu.wikipedia.org)